Képzelhetitek, hogy micsoda óriás feltűnés mellett vonultak be csapataink táborába. De azt már el se tudjátok képzelni, hogy az elfogott szerbek micsoda képet vágtak, mikor látták, hogy annak a rettenetes ágyumasinának, melytől ők annyira megijedtek, egyes rekeszeit kinyitják és pompás, gőzölgő ételeket szednek ki belőle. De megvigasztalódtak, mikor látták, hogy jutalmul, amiért olyan engedelmesek voltak, ők is kaptak belőle. Így jutott Kis Andorás és ifju Kukac János vitézségi éremhez. A szerbek közt pedig hire fog terjedni, hogy a magyaroknak olyan ágyúik vannak, a melyeken gulyáshúst is lehet főzni.

(Sipulusz/Rákosi Viktor: A két szakács, 1914)

Igen mulatságos volt egy cigány honvédhuszár, kinek fenekin haragosan feszült a piros nadrág. Hosszú nehéz kard verdeste a térdét és a hátán keresztbe karabély feküdt. Szóval huszárosan fel volt szerelve, mert 4 árva muszkát kommandérozott nagy hangon, kiknek a vállára pörölyöket és lapátokat rakatott.

- Na márs, vórverc! Előre az apátok Istenit! - kiáltotta hetykén, miközben fekete arcában forogva villogott a két szeme, mert szerfölött tetszett neki, hogy sokan nézték és nevették.

(Sőregi János: Harctéri napló, 1915)

Ez az Ajtai, szegény, nyugtalan vérű, szökevény cigány, megérdemli, hogy a neve itt is fenmaradjon. Ugy dolgozott azon a napon mint valami megdühödött masina, egyedül ellőtt egy rakasz töltényt s mikor már minden támadás elült, vérző vállal alig tudott fölállni az ezernyi rézhüvely közül, ami odahullott köréje forrócsövü puskájából.

(Szabó István: A tizenhetesek 1914-1917, 1918)

Soha még támadás nem volt annyira előkészítve, mint a montellói. Már hónapokkal előbb megvolt nekünk rohamistáknak a Montello kicsinyített alakja, ahol mindenkinek ki volt osztva a szerepe. […] Kilenc emberemből a Ferkó cigányt magamhoz veszem és elmegyek balra a helyzetet megnézni […] szigorúan meghagytam, hogy állandóan mögöttem legyen és inkább hátra figyeljen. Beszóltam a kavernába, hogy jöjjenek ki. Magyarok vagyunk és semmi bántódásuk nem lesz. Fogalmam sem volt akkor, hogy itt ennyi ember van. Kisült, hogy egy teljes század mint tartalék volt a kavernában, akkor még a Ferkóval ketten voltunk. Öt tiszt és vagy 250 ember volt a zsákmány.

(Adorján József: Háborús élmények, 1918)

Minél tovább voltunk a lövészárokba, annál bátrabb és vitézebb katona volt. A lopásról nagyon híres volt, […] Később már azt vettük észre, hogy minden éjszaka átment a front közé, a halottakat rabolta ki, […] Igen sok volt a halott, hiszen temetni sohasem lehetett őket. Minden éjjel hozott több értékes tárgyat. Arany órát, ezüstöt, nikkel dolgokat, gyönyörű aranygyűrűket, távcsövet, szóval mindent […]. Mondtam neki, nem fél, hogy egyszer agyonlövik, hiszen az olaszok egész éjjel lövöldöznek és egyszer csak ott hagyod a fogadat.
– Nem félek én, lehuzsom magamat ázs hálott mellé és csák zsébülem.

(Kovács György: Halottrabló cigány katona, 1915)

Már nem is tudom hányadszor szökött meg, mindig haza Nagyidára. Csak táviratozni kellett a csendőrségnek, és mindannyiszor kunyhójában fülelték le a morét. Az ügy tiszta; a cigány semmit se tagad, statárium van kihirdetve, a büntetés: azonnali főbelövés. Én azonban nem tudom beszámíthatónak tartani a cigányt. […] el se bújt, le se tette magáról a katonaruhát, szó nélkül követte a csendőröket; csak […] megunta a harcteret, a katonai szolgálatot ahol sokáig jól viselte magát […]. Ha orvosi megfigyelés mondja ki róla, hogy szökései dacára épeszű, teljesen beszámítható, akkor megérdemli a golyót.

(Deseő Lajos: Harctéri naplóm, 1918)